A filozófus, részlet "..Csak ott legy, amikor szall az aranypor .." novellás kötetböl
.....A szemeteskuka mellett
járok el. Mehetnék máshol is, de kell nekem az a nyers életérzés, ami itt
szokott meglepni. Most is mozgást észlelek, ezért, mint minden alkalommal, hangosan
odaszólok.
– Keresgélünk?
– Igen, igen… – érkezik nyögve
a válasz. Lábujjhegyre emelkedem, hogy láthassam a hang tulajdonosát, aki, mint
kiderül, fejjel lefelé lóg a kukában. Megszokott mutatvány a szeméttároló
környékén.
Ezek az emberek sokkoló
világuk könyörtelen törvényei szerint élnek. A valóban végtelennek megélt
szabadság és a kilátástalanság orrbacsapásai közepette, leplezetlen
fölényességgel számolnak el a mindennapok sajátosan értelmezett múlásával. Évek
óta titkos kíváncsisággal követem sorsukat, s a fösvényen mért félmondatokból
próbálom összerakni halvány jelenük mindig sötétbe burkolózó tragédiáját.
– Kezét csókolom, hideg
napunk van. – hallatszik közelről egy
modoros köszöntés.
Rögtön megismerem, ez a
Filozófus köszönése. A nagyon koszos füles sapka és a nyállal egybefagyott
szakáll most közelebb ér, és szemünk találkozik. Sose kunyerál. Ha akar
valamit, akkor megtoldja mondanivalóját, egy ’hogy tetszik lenni’-vel, és ezt
úgy teszi, hogy a hangsúlyából nyilvánvalóan kitűnjön a megrovás, amiért nekem
feltehetően jobban megy. Jó ideje tisztában vagyok vele, hogy ösztönösen ráérez
furcsa viselkedésem mozgatórugóira. Tudja, hogy bár látszólag én adok neki, a
valóságban ő ajándékoz meg engem minden alkalommal. Mert az adakozás öröméhez
legalább két ember szükségeltetik.....
folytatás a kötetben
