részlet "..Csak ott légy, amikor száll az aranypor .." novellás kötetböl
"A lenni, vagy nem lenni lehetőségei közül szerintem a „lenni“ a minden. Még akkor is, ha öntudatod fergeteges fordított tükrében gatyád reszketve birkózik a kiszolgáltatottság gőzölgő bűzével, és fájdalmadban pillád titkolt nedvét vagy kénytelen nyelni újra és újra. Mert egyetlen megélt élet alatt irdatlan mennyiségű érzelem képződik, ami rezgésekben mért kvantumtömegével végül is beleolvad a világmindenségbe... Gyönyörűséges szerelmi aktus ez, a részvétel katarzisa, az abszolút egyedi módon megélt, csak az anyagi létben érlelhető, billió fokon lepárlott energianedű befogadása az örökké táguló egészbe… Valószínűleg ezért is mondunk igent újra és újra az életre.
Napokig pihentettem a fent elkezdett sorokat, s talán soha nem került volna sor a befejezésre, ha nem találkozom egy fiúval. A vele való beszélgetés késztetett arra, hogy újra elővegyem az agytekervényeimben megrekedt témát, és ezután szinte megállás nélkül, egy ültömben legépeljem.
A fiú alig múlt 21, és évek óta komoly fóbiás tünetekkel küzd. Azért jött, mert remélte, hogy segíteni tudok rajta. Vékonyka termete a valóságosnál is keskenyebbnek hatott, amikor vállát összeszorítva keresett magának helyet az iroda hatalmas terében. Félénk magatartásának minden rezdülése sugározta a beteges önkép csapdájába esett, megtépázott lélek üzenetét.
Hamar kiderült, hogy eléggé tájékozott a tüneteivel kapcsolatban, és miután feszültsége feloldódott, felajánlottam neki egy őszinte beszélgetés lehetőségét. Ezután lehuppant a legközelebb eső ülőkére, és nekem nem maradt más dolgom, mint érdeklődéssel hallgatni.
– Éva néni – mondta, – mostanában olyan érzésem van, mintha kívülről élném az életem. A torkom szorításában érzem, hogy érzelmileg nagyon sok dologról lemaradok.
– Például? – kérdeztem finoman jelezve, hogy a téma nagyon érdekel.
– Van egy barátom. Látássérült. Valami sorvadásos betegség miatt pár év múlva teljesen el fogja veszíteni a látását…
– Szomorú – mondtam csendesen, belül pedig sikolyként éltem meg a tehetetlenség dühét.
– Pár nappal ezelőtt együtt lógtunk…
– És?
– Hát, nem is tudom, hogy fogalmazzak... áradt belőle a boldogság. Szemmel láthatóan nagyon boldog.
– És ez zavart téged?
– Nem zavart… inkább gondolkodóba ejtett, mert én még soha életemben nem éreztem magam boldognak… Okom lett volna rá, de nem emlékszem olyan esetre, amikor legalább megközelítőleg úgy tudtam volna örvendeni, mint a barátom…
– Furcsa helyzet… – mondtam félig magamnak, majd a fiú felé fordulva halkan megjegyeztem....."
folytatás a kötetben.
lánya Adrienne
26.02.2013
